Drága Darja Pavlovna,
Maga egyszer ápolónőnek akart hozzám jönni, és ígéretemet vette, hogy küldjek magáért, amikor kell majd. Én elutazom két nap múlva, és nem térek vissza. Akar velem jönni?
Tavaly én, mint Herzen, beiratkoztam Uri kanton polgárai közé, és ezt nem tudja senki. Ott már vásároltam egy kis házat. Nekem még van tizenkétezer rubelem, elutazunk, és ott fogunk élni örökké. Én nem akarok soha sehová elutazni.
Nagyon unalmas hely, szurdok: a hegyek korlátozzák a látást meg a gondolatot. Nagyon komor, én csak azért, mert volt egy kis ház eladó. Ha magának nem tetszik, eladom, és másikat veszek másik helyen.
Én nem vagyok egészséges, de remélem, az ottani levegővel megszabadulok a hallucinációtól. Ez fizikailag, erkölcsileg pedig mindent tud, de vajon mindent-e?
Sokat elmondtam magának az életemből. De nem mindent. Még magának sem mindent! Itt jegyzem meg, hogy lelkiismeretem szerint bűnös vagyok feleségem halálában. Azóta nem találkoztam magával, ezért jelentem ezt ki. Bűnös vagyok Lizaveta Nyikolajevnával szemben is, de itt tudja, mi volt, itt maga majdnem mindent megjósolt.
Jobb, ha nem jön. Az, hogy magamhoz hívom, szörnyű aljasság. Meg aztán miért temesse el velem az életét? Maga drága nekem, és bánatomban mindig jó volt maga mellett lennem: maga volt az egyetlen, aki előtt hangosan tudtam magamról beszélni. Ebből semmi sem következik. Saját maga ajánlkozott ápolónőnek - ez a maga kifejezése, de mire ekkora áldozat? Azt is értse meg, hogy én nem sajnálom magát, ha hívom, és nem tisztelem, ha várom. Pedig hívom is, és várom is. Mindenesetre szükségem van a maga válaszára, mert nagyon hamar el kell utazni. Abban az esetben egyedül utazom el.
Én semmit sem remélek Uritól, egyszerűen megyek. Nem szándékosan választottam azt a zord helyet. Oroszországhoz semmi sem köt, benne nekem minden ugyanolyan idegen, mint másutt. Igaz, benne kevésbé szerettem élni, de még benne sem tudtam meggyűlölni semmit!
Én mindenütt próbára tettem az erőmet. Ezt maga tanácsolta nekem, hogy megismerjem magamat. Erőm a magam számára és a fitogtatás céljából rendezett próbákon, ugyanúgy, mint egész eddigi életem során, határtalannak bizonyult. A maga szeme láttára elviseltem bátyjától a pofoncsapást, nyilvánosan bevallottam a házasságomat. De hogy mire használjam fel ezt az erőt - ezt sohase láttam, most sem látom, ellenére a maga svájci helyesléseinek, amelyeknek hittem. Én ugyanúgy, mint eddig is mindig, tudok kívánni jó dolgot cselekedni, és ettől élvezetet érzek, ugyanakkor kívánom a rosszat is, és ugyancsak élvezetet találok benne. De egyik érzés is, a másik is változatlanul túlságosan sekélyes, nagyon erős pedig sohasem szokott lenni. Az én vágyaim túlságosan erőtlenek, nem tudnak vezérelni. Egy szálfán át lehet úszni a folyón, de egy forgácson nem. Ezt azért, nehogy azt gondolja, hogy valamiféle reményekkel utazom Uriba.
Változatlanul senkit sem okolok. Kipróbáltam a nagy kicsapongást, és abban fecséreltem az erőimet, de én nem szeretem és nem akartam a kicsapongást. Maga az utóbbi időben figyelt engem. Tudja-e, hogy én még a mi nihilistáinkra is haraggal tekintettem, mert irigyeltem őket a reményeikért? De maga hiába félt: én nem lehettem a társuk, mert nem osztoztam velük semmiben. A nevetség kedvéért, gúnyból pedig szintén nem lehettem, de nem azért, mert féltem a nevetségestől - én sohasem ijedhetek meg a nevetségestől -, hanem azért, mert mégiscsak megvannak bennem a rendes ember szokásai, és undorodtam őtőlük. De ha jobban haragszom rájuk, és jobban irigylem őket, akkor talán csakugyan velük tartok. Ítélje meg, mennyire könnyű volt nekem, és mennyit vergődtem.
Drága barátom, Gyöngéd és nagylelkű lény, akit én megfejtettem! Még talán arról ábrándozik, hogy annyi szeretetet ad nekem, és szép lelkéből annyi széppel áraszt el, hogy azt reméli, ezzel végre valami célt tűz elém? Nem, jobb, ha óvatosabb lesz: az én szeretetem ugyanolyan sekélyes lesz, mint én magam, és maga boldogtalan lesz. A bátyja azt mondta nekem, hogy az, aki elveszti kapcsolatát a földjével, az elveszti az isteneit is, vagyis minden célját. Mindenről vég nélkül lehet vitatkozni, de énbelőlem csak tagadás fakad, de minden nagyvonalúság és minden erő nélkül. Sőt még tagadás sem fakad. Mindig minden kicsinyes volt és bágyatag. A nagyvonalú Kirillov nem bírta elviselni az eszmét, és - főbe lőtte magát, de én látom, hogy ő azért volt nagyvonalú, mert elvesztette a józan eszét. Én sohasem tudom elveszíteni a józan eszemet, és sohasem tudok hinni egy eszmében olyan mértékben, mint ő. Még elfoglalni sem tudom magamat egy eszmével olyan mértékben. Én soha, soha nem tudnám főbe lőni magamat!
Én tudom, hogy nekem meg kellene ölnöm magamat, el kellene törölnöm magamat a föld színéről, mint egy galád férget, de én félek az öngyilkosságtól, mert félek nagyvonalúságot mutatni. Tudom, hogy ez megint csalás lenne - az utolsó csalás a csalások végtelen sorában. De mi haszna becsapni magamat, csak azért, hogy megjátsszam a nagyvonalúságot? Méltatlankodás és szégyen énbennem sohasem lehet, következésképpen kétségbeesés sem.
Bocsássa meg, hogy ilyen sokat írok. Magamhoz tértem, és ez önkéntelenül jött. De hát így száz oldal is kevés, és tíz sor is elég. Tíz sor is elég ahhoz, hogy ápolónőnek hívjam.
Én azóta, mióta eljöttem hazulról, a hatodik állomáson lakom az állomásfőnöknél. Öt évvel ezelőtt, Pétervárott, a korhelykedés idején jöttem össze vele. Azt, hogy itt lakom, senki sem tudja. Az ő nevére írjon. Mellékelem a címet.
Nyikolaj Sztavrogin
No comments:
Post a Comment