Ellie Goulding - This Love (will be your Downfall) + LYRICS

i'd rather be a bandit, than a lover. lover it is.

I do. I do. I do.

The shared fantasy, no matter the location.

omg. omg.

He whispers.

My heart skips a beat. Then it stops. No air.

I love it when you call me names.

To be human and a little less alone. Bittersweet.

Tease.

Bottom line.

This modern love could break me.

- a slave of love -

When I miss you all wrong, my head twirls. I'm dumbfounded, completely erratic, rash.

You are a rash and everywhere I turn it seems to me that I'm about to crash.

Crash into me? Yes, it keeps popping up, but are we really aware of such a collision.

I'm never sure. Can't even grab myself or him in the tangles of my own imagination and delusion.

Yes, we are all so fond of our small hopes and dreams that we decide to pick them all to small pieces and try then reassemble them over and over again, until there's only fiction left. And then the recognition that, in fact, it's the fractions of truth that should not be lost. That, if you decide not to lose your mind. My highs and lows are dancing, they twist and turn and leave me no air to breathe. Questions that don't have answers and all there is left are the exclamation marks, which are pointless and overwhelming.

I can't find my peace. I can't find any peace.

Remember the dreams I had? You were never there before, because reality seemed to be a better place for every inch of you. But reality can't contain anyone, not even you. But to trap you in my dreams, it seems cruel. No, I don't feel sorry for you, and yes, I'm selfish, just like you. So yes, I want to trap you, but not to harm myself with you, you've done that enough, and I have to learn. I need to.

Do you dream? You don't allow yourself to remember, because then you would actually have to care and that is exactly what you wish to push away. Does it work? On the surface.

You still come back, I pull you, and there's resistance, that eventually turns out to be weak and futile.

I know where I wished our train would take us. But it left. We stepped off so many times, we could never catch it again. So it must be wandering somewhere, nothing is sure. Only one thing, the thing I'm terrified to admit. We don't care, but we never tried together. So we were never together.

What confounds me is, how I couldn't let go. Why there were always ways to drop back, fall into the same pattern which never fails to surprise me.

You always played it cool, which drove me mad with anger, anguish, you name it, you controlled it.

To erase you.

Expiration dates.

I hope you are worth the trouble.

asofterworld

I miss you all wrong

left wing - right wing

The right side of my brain told me that the right thing to do was to delete it.

But I left it.

sweet crazy red wine

Undone in unrecognizable ways, I was swallowed. Acting my ass off? To others perhaps, not as planned.

Two can play at this game and it comes with risks.

Someone has to be a loser and then get back up again to make sure to come out the winner later.

The rule is there are no rules.

And only two can play at this game

It has its privileges.

sweet february

It's about time spent waiting...

huliganii

"De ce ai spus huligan?"

"Nu e nicio insultă, nu te teme. Cuvântul acesta e frumos. Şi cuprinde foarte multe lucruri. Există un singur debut fertil în viată: experienţa huliganică. Să nu respecţi nimic, să nu crezi decât în tine, în tinereţea ta, în biologia ta, dacă vrei... Cine nu debutează aşa, faţă de el însuşi sau faţă de lume - nu va crea nimic, va rămâne sterp, timorat, copleşit de adevăruri. Să poţi uita adevărurile, să ai atâta viaţă în tine încât adevărurile să nu te poată pătrunde, nici intimida - iată vocaţia de huligan..."

tangled

Self-denial is easy, comfortable, and sometimes it's a bitch.

I could never shake off the thought that nothing goes unacknowledged - our choices and decisions, actually, anything we decide to act upon has a way of following some wicked trail we leave behind. I never really tried to hide my trails, too much worry, too much risk.

How did it come to this?

Strike #1, strike #2, strike #3... how many will there be? Is there any point in weighing the significance of what is already in the back of your mind, it's only a matter of time until it materializes itself - most often in a grotesque form I choose to criticize and repent.

I'm no one. So when do I leave? There's no fat lady, no dreamboat, no end of the story. I'm the only hero of the story and no, I don't need to be saved.

Change, just change.

she's back

It's exhilarating to feel within sight and sound of the sea.

Emotions flourish and my senses are heightened.

The abyss of our acute sentimental trials are proof of our secret and undeniable depths.

Depths and debts.

What can you possibly owe Me...?

How can I possibly ask anything of you...?

The big blue... The strangest tides I could think of. Because they are the farthest or the most unlikely scenery.

Somewhere on the soft sandstone cliffs above Minismere. It's a place where vast pieces of cliffs keep falling away and by doing so, they bring the abyss nearer to the door.

A simple parallel.

Lest you come prepared. As you should, who am I to ignore your dares?

Şah

Eu mut o zi albă, el mută o zi neagră.
Eu înaintez cu un vis, el mi-l ia la război...

behind

You're waiting for a train... A train that will take you far away. 

You know where you hope this train will take you.

But you can't be sure.

But it doesn't matter? How could it not?

.

Sometimes, a melody can strip you naked.

I've seen it.

leon

and those who fear are lost.

A mágusok útja

Mindez régen volt, emlékszem én, 

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,

Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz, 

Bizonyítékot kapunk rá, s nem kétes, láttam

születést, halált,

De azt hittem, különböznek egymástól, ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt

mint a Halál, a mi halálunk.

Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,

De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,

Köröttünk idegen nép csüng istenein.

Másféle halálnak örülnék.

the big time

How many times do we get shaken to the core?

Seems manifolded, however belated.

naftalin

jobb lett volna

jobb lett volna fújnom hetyke dallamot,

s neked - rekedt harmonikán vígat játszanod,

mezőn ölelkezve nyári éjszakán,

elveszteni hajamba font selyempántlikám,

ringatni ölemben kisded gyermeked,

beosztani gonddal szűkös pénzedet,

temetőbe járni gyásznap délután,

elmerengeni a vadon nőtt fehérorgonán.

sztavrogin

          Drága Darja Pavlovna, 

          Maga egyszer ápolónőnek akart hozzám jönni, és ígéretemet vette, hogy küldjek magáért, amikor kell majd. Én elutazom két nap múlva, és nem térek vissza. Akar velem jönni?

          Tavaly én, mint Herzen, beiratkoztam Uri kanton polgárai közé, és ezt nem tudja senki. Ott már vásároltam egy kis házat. Nekem még van tizenkétezer rubelem, elutazunk, és ott fogunk élni örökké. Én nem akarok soha sehová elutazni.

          Nagyon unalmas hely, szurdok: a hegyek korlátozzák a látást meg a gondolatot. Nagyon komor, én csak azért, mert volt egy kis ház eladó. Ha magának nem tetszik, eladom, és másikat veszek másik helyen.

          Én nem vagyok egészséges, de remélem, az ottani levegővel megszabadulok a hallucinációtól. Ez fizikailag, erkölcsileg pedig mindent tud, de vajon mindent-e?

          Sokat elmondtam magának az életemből. De nem mindent. Még magának sem mindent! Itt jegyzem meg, hogy lelkiismeretem szerint bűnös vagyok feleségem halálában. Azóta nem találkoztam magával, ezért jelentem ezt ki. Bűnös vagyok Lizaveta Nyikolajevnával szemben is, de itt tudja, mi volt, itt maga majdnem mindent megjósolt.

          Jobb, ha nem jön. Az, hogy magamhoz hívom, szörnyű aljasság. Meg aztán miért temesse el velem az életét? Maga drága nekem, és bánatomban mindig jó volt maga mellett lennem: maga volt az egyetlen, aki előtt hangosan tudtam magamról beszélni. Ebből semmi sem következik. Saját maga ajánlkozott ápolónőnek - ez a maga kifejezése, de mire ekkora áldozat? Azt is értse meg, hogy én nem sajnálom magát, ha hívom, és nem tisztelem, ha várom. Pedig hívom is, és várom is. Mindenesetre szükségem van a maga válaszára, mert nagyon hamar el kell utazni. Abban az esetben egyedül utazom el.

          Én semmit sem remélek Uritól, egyszerűen megyek. Nem szándékosan választottam azt a zord helyet. Oroszországhoz semmi sem köt, benne nekem minden ugyanolyan idegen, mint másutt. Igaz, benne kevésbé szerettem élni, de még benne sem tudtam meggyűlölni semmit!

          Én mindenütt próbára tettem az erőmet. Ezt maga tanácsolta nekem, hogy megismerjem magamat. Erőm a magam számára és a fitogtatás céljából rendezett próbákon, ugyanúgy, mint egész eddigi életem során, határtalannak bizonyult. A maga szeme láttára elviseltem bátyjától a pofoncsapást, nyilvánosan bevallottam a házasságomat. De hogy mire használjam fel ezt az erőt - ezt sohase láttam, most sem látom, ellenére a maga svájci helyesléseinek, amelyeknek hittem. Én ugyanúgy, mint eddig is mindig, tudok kívánni jó dolgot cselekedni, és ettől élvezetet érzek, ugyanakkor kívánom a rosszat is, és ugyancsak élvezetet találok benne. De egyik érzés is, a másik is változatlanul túlságosan sekélyes, nagyon erős pedig sohasem szokott lenni. Az én vágyaim túlságosan erőtlenek, nem tudnak vezérelni. Egy szálfán át lehet úszni a folyón, de egy forgácson nem. Ezt azért, nehogy azt gondolja, hogy valamiféle reményekkel utazom Uriba.

          Változatlanul senkit sem okolok. Kipróbáltam a nagy kicsapongást, és abban fecséreltem az erőimet, de én nem szeretem és nem akartam a kicsapongást. Maga az utóbbi időben figyelt engem. Tudja-e, hogy én még a mi nihilistáinkra is haraggal tekintettem, mert irigyeltem őket a reményeikért? De maga hiába félt: én nem lehettem a társuk, mert nem osztoztam velük semmiben. A nevetség kedvéért, gúnyból pedig szintén nem lehettem, de nem azért, mert féltem a nevetségestől - én sohasem ijedhetek meg a nevetségestől -, hanem azért, mert mégiscsak megvannak bennem a rendes ember szokásai, és undorodtam őtőlük. De ha jobban haragszom rájuk, és jobban irigylem őket, akkor talán csakugyan velük tartok. Ítélje meg, mennyire könnyű volt nekem, és mennyit vergődtem.

          Drága barátom, Gyöngéd és nagylelkű lény, akit én megfejtettem! Még talán arról ábrándozik, hogy annyi szeretetet ad nekem, és szép lelkéből annyi széppel áraszt el, hogy azt reméli, ezzel végre valami célt tűz elém? Nem, jobb, ha óvatosabb lesz: az én szeretetem ugyanolyan sekélyes lesz, mint én magam, és maga boldogtalan lesz. A bátyja azt mondta nekem, hogy az, aki elveszti kapcsolatát a földjével, az elveszti az isteneit is, vagyis minden célját. Mindenről vég nélkül lehet vitatkozni, de énbelőlem csak tagadás fakad, de minden nagyvonalúság és minden erő nélkül. Sőt még tagadás sem fakad. Mindig minden kicsinyes volt és bágyatag. A nagyvonalú Kirillov nem bírta elviselni az eszmét, és - főbe lőtte magát, de én látom, hogy ő azért volt nagyvonalú, mert elvesztette a józan eszét. Én sohasem tudom elveszíteni a józan eszemet, és sohasem tudok hinni egy eszmében olyan mértékben, mint ő. Még elfoglalni sem tudom magamat egy eszmével olyan mértékben. Én soha, soha nem tudnám főbe lőni magamat!

         Én tudom, hogy nekem meg kellene ölnöm magamat, el kellene törölnöm magamat a föld színéről, mint egy galád férget, de én félek az öngyilkosságtól, mert félek nagyvonalúságot mutatni. Tudom, hogy ez megint csalás lenne - az utolsó csalás a csalások végtelen sorában. De mi haszna becsapni magamat, csak azért, hogy megjátsszam a nagyvonalúságot? Méltatlankodás és szégyen énbennem sohasem lehet, következésképpen kétségbeesés sem.

           Bocsássa meg, hogy ilyen sokat írok. Magamhoz tértem, és ez önkéntelenül jött. De hát így száz oldal is kevés, és tíz sor is elég. Tíz sor is elég ahhoz, hogy ápolónőnek hívjam.

          Én azóta, mióta eljöttem hazulról, a hatodik állomáson lakom az állomásfőnöknél. Öt évvel ezelőtt, Pétervárott, a korhelykedés idején jöttem össze vele. Azt, hogy itt lakom, senki sem tudja. Az ő nevére írjon. Mellékelem a címet.

Nyikolaj Sztavrogin

lucky 77

tudod, mindig azt hiszem, hogy na mostantól aztán más leszek, minden más lesz és igen, kellett rá várni.

de nem. legtöbbször meg sem tudom fogalmazni, amit gondolok. most sem.

állítólag sokmindent érezhetsz egyszerre, ami nem egy gond. a gondok ott kezdődnek, amikor ezt is, meg azt is kell hallgasd, s elhallgattatni meg nem tudod egyiket sem, mégpedig azért, mert fogalmad sincs, hogy kire és mire hallgass. na de hibázhatunk, nem? hát persze... de nem a végtelenségig és ami igazán zavar, az az, hogy nem akarok többet rosszul dönteni. 

mikor kisebb voltam, tisztán láttam. azért, mert az orrom hegyéig láttam. ez pedig nem tarthat örökre.

kifulladtam, mikor elhatároztam, hogy nem fogok többet fulladozni valaki mellett. nem volt hiba a döntésben, és egészségesen meggyászoltam az elhatározást, így vagy úgy, volt egy teljesen követhető koreográfiája a folyamatnak. akkor nem vettem észre, mert közben ismét nézegettem az orrom hegyét. egy perc nyugtom sem volt előre- meg visszakukucskálni.

s most előttem áll másfél hónap. meg egy egész élet.

és az orrom hegyéig látom azt, ami be fog következni. mert egyelőre csak visszafele látok. nem semmi. sőt. 

a párnám a legokosabb. ismeri minden álmomat. az se semmi. nem mintha én nem ismerném őket, de azért mégis, töredékekben maradnak meg az én emlékezetemben, s hol van Freud, hogy okoskodjon nekem? úgyse menne semmire velem, s úgyse hagynám, hogy zagyváljon nekem, please... 

a 65.ik zsoltárban az áll, hogy 'tűzön és vizen kell átmenned, hogy enyhülést találj'. nagymamám imádságos könyvében olvastam, amit pár hete találtam meg. szomorú módon, arra jövök rá minél többet olvasok belőle, hogy aminek örvendek, az nem jelent majd túl sokat egy adott ponton. de attól még esendő ember maradok. 

egy esendő ember, aki végre megszólalt.

left and right, what's right and howcome it becomes wrong?

i know, we have to choose our battles. and lately i've been choosing what cannot be fought anymore.

we live for these collisions, right? AM i wrong? 

it's the bread and butter, no, wait, the toast of every morning. sunny sides up.

and before you guess wrong, this is not sarcasm used as a defense mechanism.

no. i'm not that predictable.

how did it come to this?

how can something so right seem wrong, and something wrong feel this right?

they should make pills for this, i suppose. one day they will. but by that time such questions will become obsolete and no one will bother asking them.

maybe when someone reads rilke or garcia lorca he'll say: 'oh yes, it could happen again'.

well, it won't. that's the upside. the sunny side, up, for every time we got lost.