tudod, mindig azt hiszem, hogy na mostantól aztán más leszek, minden más lesz és igen, kellett rá várni.
de nem. legtöbbször meg sem tudom fogalmazni, amit gondolok. most sem.
állítólag sokmindent érezhetsz egyszerre, ami nem egy gond. a gondok ott kezdődnek, amikor ezt is, meg azt is kell hallgasd, s elhallgattatni meg nem tudod egyiket sem, mégpedig azért, mert fogalmad sincs, hogy kire és mire hallgass. na de hibázhatunk, nem? hát persze... de nem a végtelenségig és ami igazán zavar, az az, hogy nem akarok többet rosszul dönteni.
mikor kisebb voltam, tisztán láttam. azért, mert az orrom hegyéig láttam. ez pedig nem tarthat örökre.
kifulladtam, mikor elhatároztam, hogy nem fogok többet fulladozni valaki mellett. nem volt hiba a döntésben, és egészségesen meggyászoltam az elhatározást, így vagy úgy, volt egy teljesen követhető koreográfiája a folyamatnak. akkor nem vettem észre, mert közben ismét nézegettem az orrom hegyét. egy perc nyugtom sem volt előre- meg visszakukucskálni.
s most előttem áll másfél hónap. meg egy egész élet.
és az orrom hegyéig látom azt, ami be fog következni. mert egyelőre csak visszafele látok. nem semmi. sőt.
a párnám a legokosabb. ismeri minden álmomat. az se semmi. nem mintha én nem ismerném őket, de azért mégis, töredékekben maradnak meg az én emlékezetemben, s hol van Freud, hogy okoskodjon nekem? úgyse menne semmire velem, s úgyse hagynám, hogy zagyváljon nekem, please...
a 65.ik zsoltárban az áll, hogy 'tűzön és vizen kell átmenned, hogy enyhülést találj'. nagymamám imádságos könyvében olvastam, amit pár hete találtam meg. szomorú módon, arra jövök rá minél többet olvasok belőle, hogy aminek örvendek, az nem jelent majd túl sokat egy adott ponton. de attól még esendő ember maradok.
egy esendő ember, aki végre megszólalt.
